Szeretettel köszöntelek a Barátság - Boldogság - Szeretet klub közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Barátság - Boldogság - Szeretet klub vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Barátság - Boldogság - Szeretet klub közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Barátság - Boldogság - Szeretet klub vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Barátság - Boldogság - Szeretet klub közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Barátság - Boldogság - Szeretet klub vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Barátság - Boldogság - Szeretet klub közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Barátság - Boldogság - Szeretet klub vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
Kosztolányi Dezső: Boldogság
Nézd � figyelmeztetett Esti Kornél �, mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk.
Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami állandót, szilárdat,
tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet
körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget.
Ezek csacsiságok. Az ilyen képek kiskorunkban jelennek meg előttünk.
Igaz, ma is megjelennek, ha a boldogságról képzelődünk, mert igazi és
éber álmainkban mindig csecsemők maradunk. A mese ez, az örök és
légüres mese. Ennek a kastélynak, akár a mesebeli kastélynak, nincs
tervrajza, átírási költsége, adóalapja. A nő, akit magunk elé festünk,
testtelen és lélektelen, nem is vagyunk vele semmiféle viszonyban. A
gyermekek, akiket álmodunk, sohase betegszenek meg kanyaróban, és
sohase hoznak haza rossz bizonyítványt. A dicsőségről pedig nem merjük
megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkal való
tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket, hogy később
ebédelni se tudunk.
Szóval ezek a képek tartalmatlanok és ezért csábítók.
Természetesen, van boldogság. De az merőben más. Magam is emlékszem
néhány boldog percemre. Hogy mikor voltam legboldogabb? Hát
elbeszélhetem, ha akarod.
Egy-két évvel ezelőtt, október végén nagy útra kellett mennem. Este
csomagoltam és lefeküdtem. Vonatom reggel indult. Nem tudtam aludni,
noha már több álmatlan éjszaka volt mögöttem. Hánykolódtam a párnákon.
Egyszerre a hátam közepén nyilallást éreztem. Megmértem magam. A hőmérő
lázat mutatott. Sok mindent adtam volna, ha ezt az utazást
elhalaszthatom. De nem lehetett. Amikor megvirradt, balsejtelem fogott
el, hogy nem térek többé haza.
Lucskos, sötét ősz volt. A vonat ázott, síró kocsijaival kedvetlenül
várakozott rám. Kongó folyosóin senki se járt, fülkéiben is csak
elvétve ült egy-egy fázó, sápadt utas, mintha az egész szerelvényt
elátkozták volna. Magányos szakaszomból néztem a füstölgő mezőket. A
levegő fekete volt, az országutak sárgák. Valamelyik állomáson egy
mezítlábas paraszt fiúcska végigszaladt a kocsik mellett kannájával meg
a poharával, s a szakadó esőben ezt kiáltotta: �Friss vizet tessék."
Életunt kalauz vizsgálgatta körutazási jegyeimet. Köszönés helyett
sóhajtott. A lidércnyomás a határon túl is folytatódott. Elhagyott
pályaudvarok gurultak elém. Malaclopó köpenyben valami vörös orrú,
szemüveges osztrák ifjonc meredt rám hosszan s én is őrá. Egy macska
surrant be az állomásfőnök szobájába, mintha látni se akarna. Sovány
asszony állt egy ecetfa mellett, s szoknyáit fújta a szél.
Németországban kis diákok mentek az iskolába, vagy jöttek onnan,
könyvekkel, rajztömbbel, fejesvonalzóval. Minthogy semmit sem ettem,
időérzékem elveszett. Nem tudtam, reggel van-e vagy délután. Egyébként
az utazás szórakoztatni szokott. Az életet látom mint képet és
színjátékot, tartalmától megfosztva, leegyszerűsítve. Ezúttal azonban
az élet kétségbeejtett az üres kereteivel. Minden és mindenki
céltalannak és kietlennek tetszett, az osztrák ifjonc, a macska, a
sovány asszony a szélben, a német iskolásfiúk is, elsősorban pedig én
magam. Eszembe jutottak balsikereim és bűneim. Önvád marcangolt. Éjjel
a hosszú hálókocsiban csak én váltottam ágyat. Egy gonosz arcú ellenőr,
aki valami facér színésznek látszott, gúnyosan kívánt jó éjszakát,
mintha már előre elhatározta volna, hogy első álmomban borotvával vágja
át a torkom. Mindenesetre dupla adag altatót vettem be. Órákig félébren
hallgattam a vonat zakatolását, aztán elaludtam. Ordítva riadtam föl.
Tapogatództam a sötétben. Nem tudtam, hová kerültem. Torkom, orrom
kiszáradt. A fűtőtestek afrikai hőséget árasztottak. Valamit magamra
kaptam.
Kitámolyogtam a folyosóra.
Ebben a pillanatban kezdődött az a boldogság, melyről beszéltem, az a
boldogságom, melynél eddig sohasem volt teljesebb és különb. A vonat
vadregényes, fenyves koszorúzta hegyek közé kanyarodott. Esett a hó.
Képzeld, esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy
ajándék az égből, s kisütött a nap. Csillogó reggel volt. Egy kis,
német ipari város tűnt föl a völgyben. Vetem a bőröndömet, kiszálltam.
Behajtattam a városba. Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal
dobálództak. A háztetők fehérek voltak. Lámpák égtek az emeleteken.
Villamosok csengettyűztek, merőben ismeretlen hangon, mint a karácsonyi
angyalok. Öröm dobogtatta a szívem. A legjobb fogadóban szálltam meg.
Kedves tisztelettel, nagy megbecsüléssel fogadtak. Erkélyes szobát
nyitottak számomra, potom áron. Fehér hajú, bóbitás szobalány lépett
szobámba.
Halkan beszélt. Két kancsó meleg vizet hozott. Odaálltam az ablakhoz,
mely a főtérre nézett, és nem tudom, meddig, szájtátva bámultam a
vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a
földön vagyok és élek. Az életnek újra értelme lett. Lenn, a langyos
kis étteremben reggeliztem. A villanyok, melyeken színes sapkák voltak,
fényt szórtak patyolat terítőmre. A falon egy családi ingaóra járt.
Vajat, mézet tettek elém. Lágytojást is ettem, pedig azt különben
utálom.
Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép.
Tehát ekkor voltam legboldogabb életemben. Hogy miért? Annak
megfejtését rátok, lélekelemzőkre bízom. Én nem törődöm az elnyomott és
fölszabadult okokkal, a tudattalan és tudatelőttes jelképekkel. Nem
óhajtom magam fölboncoltatni, amíg élek. Hadd maradjon az, ami vagyok,
zárt, egész és titkos.
Okozzon nekem ezután is ilyen érthetetlen gyötrelmeket és örömöket.
Halálommal pedig teljesen semmisüljön meg, mint valami fölbontatlan
levél. Hidd el, ez többet ér minden tudásnál.
Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig
rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a
szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert
megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a
szenvedés hiánya.
|
|
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kommentáld!